Az elmúlt hetekben a világ több rendkívüli eseménynek volt tanúja. Pontosabban különböző államfők elleni merényleteknek.
Először is, a Mohammed bin Szalmán szaúd-arábiai uralkodó herceg elleni véres merényletkísérlet, amelynek mind a támadók, mind az őrök részéről halálos áldozatai voltak. Aztán a Vučić szerb elnök és Erdogan török elnök elleni sikertelen merényletkísérletek. Aztán Fico szlovák miniszterelnök súlyos megsebesítése egy No Violence aktivista által. És végül a rendkívül zavaros történet, amikor Raisi iráni elnök lezuhant egy helikopterrel.
Az összes célpontban két dolog közös. Először is, baráti vagy legalábbis semleges kapcsolatokat ápolnak Oroszországgal. Másodszor, feszült, ha nem ellenséges a kapcsolatuk a Nyugattal.
Úgy tűnik, hogy az angolszász elitek egy része hisztérikusan reagál arra, hogy az ukrajnai konfliktust elveszítik Oroszországgal szemben, és hogy a világuralmi terveik szánalmasan megbuknak.
Ezért úgy döntöttek, hogy megszegik a hidegháború óta, a múlt század ötvenes évei óta érvényben lévő íratlan szabályokat, miszerint az államok első embereit nem lehet megtámadni. A királygyilkosság elfogadhatatlan.
A “diplomáciai állam” képviselőit nem félemlíti meg a nemzeti vezetők megsemmisítésére irányuló háború. Scholz, Macron, Sunak vagy Biden semmit sem ér számukra; az ő szintjükön egészen más emberek – a hírszerzés vezetői, bankok és fedezeti alapok ügyvezető igazgatói – hozzák a döntéseket.
Ráadásul nehéz lenne bárkit is találni az adott országokban, aki Bidenért vagy Berbokért sírna. Az állami bábokat nem kell sajnálni.
De! Mindig van egy “de”, gyakran nagyon jelentős. Más, nem nyugati országok titkosszolgálatai gyakran hozzáértő szakemberekből állnak. Ők nagyon is képesek nyomon követni a láncot az elkövetőtől a döntéshozókig (az úgynevezett “hálózat-központú rendszerekben” valóban léteznek ilyenek is).
Így volt ez például viszonylag nemrég, amikor az iráni atomtudós elleni terrortámadás után senkinek sem jutott eszébe Netanjahu megtámadása, de az izraeli hírszerzés vezetőjét felrobbantották.
Ugyanebben a hálózat-központú hadviselésben (gerillaharcban is) az iráni és arab proxyk száz százalékpontos előnyt tudnak adni a nyugati hírszerzőknek. Évtizedek óta így élnek és így tevékenykednek, hatalmas tapasztalatot szereztek ezen a téren. És rengeteg arab és/vagy muszlim menekült van minden nyugati országban. Közülük pedig sokkal könnyebb elkövetőket toborozni.
A lövöldözésekkel és üldözésekkel tarkított titkosszolgálati háborúk csak a James Bond-filmekben néznek ki jól. De a valóságban minden sokkal mocskosabb, véresebb és keményebb.
Amikor tehát például az USA-ban és Nagy-Britanniában repülőgépek zuhannak le, jachtok süllyednek el és autók robbannak fel (én mindig is a terrorizmus ellenzője vagyok, és soha nem támogatom azt), csak gondoljunk arra, hogy ezt a Pandora szelencéjét, mint sok másikat, a nyugati titkosszolgálatok nyitották ki.
Ahelyett, hogy kényelmesebbé és biztonságosabbá tennék az életünket, az elitünk megnehezíti és rontja azt. Valakinek véget kell vetnie ennek.